Belevágtam! 

 Az egész a terhességemmel kezdődött. Sokat híztam. Még most sem tudom igazán, hogy magamnak köszönhetően vagy a hormonoknak, de több, mint 20 kilót szedtem akkoriban magamra. Világéletemben vékony lány voltam, így eléggé nehezhen viseltem a hízás testi és lelki következményeit. De biztos voltam abban, hogy hamar leadom majd a felszedett kilókat. Nem így történt...

 Néha lement, néha visszajött. De általában stagnált. A férjem sosem piszkált ezzel. Talán azért, mert ő is hozzámhízott (hehe). De valóban, sosem bántott azért, mert nem vagyok már az a karcsú lányka, akit megismert. Ső! Mindig azt hangoztatta: „ A csontokkal csak a kutyák játszanak!” Ami valljuk be, jól esett a kis lelki világomnak.

 Egy ideig még "kimentettem magam" a „De jól nézel ki!” szituációkból, de mikor a gyerek már 8-10 éves lett, nem igazán volt már a plusz kilókra „magyarázatom”. Igen, úgy érzem, hogy sok édesanya magyarázza ezzel a testtömeg-indexének növekedését. Pedig ez biztosan nem lehet magyarázat! Ha jól körülnézünk a nagyvilágban, ezt bizony már rengeteg egy- vagy akár többgyermekes édesanya megcáfolta. 

 Nálam inkább a lustaság és a napi teendők játszottak szerepet. Utólag viszagondolva lett volna időm és lehetőségem arra, hogy jobban odafigyeljek magamra mind a külsőmre, mind a belső világomra. De nem tettem. Az Anya, a Feleség, a Dolgozó, Karrierista Nő szerepbe menekültem és nem akartam meglátni az igazságot.

 Ezidáig! Már többször belevágtam az életmódváltásba, de mindig abbahagytam vagy feladtam. Így még mélyebbre kerültem, haragudtam magamra és csalódott voltam. Most viszont másképp csinálom. Tudatosabban, de nem rágörcsölve.

 Már tisztában vagyok vele, hogy az én felelősségem, hogy érzem magam a bőrömben. Az én felelősségem, mit eszem, mit iszom, mennyit és mit mozgok naponbta, meditálok vagy sem. Csak én vagyok képes NEM-et mondani másoknak a saját érdekemben ill. IGEN-t mondani  magamnak az én-időre, a töltődésre, a kikapcsolódásra.

 Talán most azt gondolod: „Ja persze, könnyű mondani! Cseréljünk helyet csak egy napra, s majd meglátjuk, hogy oldod meg!” Én sokáig így gondolkoztam. Aztán kicsit elcsendesedtem és átgondoltam az akkori élethelyzetemet.

 Próbáltam más szemszögből tekinteni rá. Néha sikerült, néha nem. Volt, hogy magamban fortyogva, dúlva-fúlva mondtam a véleményemet, de folytattam az addigi életemet. és persze semmi sem változott. sem kívül, sem bennem.

 Aztán egyre többször sikerült más "szemüvegben" szemlélni a helyzetemet. Sokszor nem tetszett, amit láttam, de ahelyett, hogy sírva begubóztam volna, végre elkezdtem valamit másként csinálni.

 Figyeltem arra, hogy ne akarjak egyszerre mindent, vagy sokmindent megváltoztatni. De ez gyakran nem sikerült. Ideig-óráig kitartottam, de aztán feladtam, mert nehéznek és görcsösnek éltem meg és hát nem igazán jött a változás 1-2 napon belül...(remélem érzed az iróniát)

 Most másként érzek. Úgy érzem, tartozok magamnak ennyivel!

 Azért vágtam bele a „Kívül-belül alakulok”-projektbe, mert úgy érzem, már elég tudatos vagyok ahhoz, hogy észrevegyem az apró „hibákat”, amik észrevétlenül kúsznak be a tetteimbe, a gondolataimba. Képes vagyok „fülöncsípni” magam és visszaterelni magam a helyes útra. 

 Hiszek benne, hogy mindenki életében eljön az a pont, amikor azt érzi, változtatnia kell, mert

 (Csak megsúgom, nekem 13 év kellett ahhoz, hogy elinduljak ezen az úton és ahhoz, hogy erről beszéljek is)

 Tisztában vagyok vele, hogy ezt a döntést nem lehet erőltetni. Belülről, belső indíttatásból kell érkeznie, különben úgy járhatsz, mint én. Még szinte el sem kezded, de már feladod.

 Ezért érkezem Hozzád, Hozzátok az én sztorimmal. Mert amíg még nem érzed ezt a belső késztetést, bízom benne, hogy erőt tudsz meríteni az én történetemből.És abban is bízom, hogy én is kapok némi támogatást Töled, Töletek, akik itt vagytok és követtek, olvastok. 

 Vissza akarok találni a régi önmagamhoz azért, hogy egy újabb, erősebb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet élhessek a mindennapjaimban és azért, hogy megmutassam, Te is képes vagy a változásra!

Köszönöm, ha velem tartasz "útközben" akár a blogbejegyzéseket olvasva, akár a YouTube csatornámon!

Ölellek, Orsoly

 Vajon miért változnak meg a nők 40 felett? Egyáltalán érdemes e általánosítani? Tényleg minden Nő megváltozik 40 felett? És ha igen, akkor vajon mi az oka? És vajon miért érzem magam furán a bennem zajló változások végett?

 Megosztom azokat a változásokat, amit magamon tapasztalok. Azokat, melyek néha megrémisztenek, néha előrébb visznek az életben és azokat is, amelyeket magam sem értek és azt sem tudom eldönteni, milyen érzést váltanak ki igazán belőlem.

 Ami a legszembetűnőbb számomra, hogy már nem vágyom a hangos külvilágra. Régen nagyon pörögtem. Szerettem a zsongást, a tömeget, a bulikat, a sok ingert, ami körülvett. Mára már sokkal inkább keresem a csendet, a belső békét, a megnyugvást minden körülményben. Jelen esetben épp fejhallgatóval, lágy zenét hallgatva írom ezt a bejegyzést, miközben a tini lányom a másik szobában hallgatja full hangerővel a kedvenc zenéjét takarítás közben. Nem szólok neki, hisz hétvége van, neki is szüksége van kikapcsolódásra és legalább takarít.

 Ez is egy érdekes változás. Sokkal nyitottabb a szemem, a fülem és minden más érzékszervem is az apró, értékelendő mindennapi kis „csodákra”. Sokkal hamarabb észreveszem a jó dolgokat, sokkal hamarabb adok hálát azokért a dolgokért, történésekért, amiket régen természetesnek vettem a mindennapokban. Ennek lehet köze ahhoz, hogy megtanultam meditálni. Úgy éreztem, szükségem van rá és be kell vallanom, ha bármilyen nehéz helyzet áll elő az életemben, előbb „nyúlok” a csendes meditációhoz, mint bármi más eszközhöz.

 Nem ragaszkodom görcsösen tárgyakhoz, dolgokhoz, emberekhez. Megengedek. Megengedem, hogy minden úgy történjen, ahogyan történnie kell. Elkezdtem hinni abban, hogy nem feltétlenül kell mindent nekem irányítanom. Itt volt például a lánykám továbbtanulása. Sok szülő konkrét beleőrült a sok teendőbe, az iskolaválasztásba, a stresszbe, amit a felvételik okoztak. Én nem engedtem, hogy mindez beszippantson és könnyedén, lazán vettem az akadályokat. Ezáltal a gyerekem sem stresszelt rá, könnyedén vette a sorra elénk gördülő nehézségeket. Aztán minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. Én pedig nyugtáztam, hogy stressz és irányításmánia nélkül is megtörténnek bizonyos dolgok.

 Azt is észrevettem, hogy sokkal több időm van magamra. Valószínűleg ez rémíti meg a nők, édesanyák legtöbbjét, hogy 40 tájékán kamaszodnak a gyermekeik. Próbálgatják a szárnyaikat, feszegetik a saját és mások határait és elkezdenek önállóbbak lenni. Mi pedig a gondoskodó énünkkel elkezdünk beparázni, hogy már nincs ránk szükség és hirtelen nem is tudjuk, mit kezdjünk magunkkal. Pedig szerintem nem így van. Egyszerűen más minőségben van ránk szükség, mint édesanya. Egy támogató, elfogadó, megértő személy kell ilyenkor a gyermekeinknek akkor is, ha úgy érezzük, mindent elrontottunk, mert semmit sem csinál úgy az a „büdös kölök”, ahogy anno tanítottuk neki. És igen, engem is megrémít sokszor, hogy van önálló véleménye, gondolata és már nem hozzám fordul minden kihívásával. És csak ülök a szobában és hirtelen rámszakad az a rengeteg szabadidő és nem igazán tudom, mit is kezdjek vele.

 Aztán jönnek a társadalmi elvárások. Legyek egy szemrevaló, „korához képest jól kinéző, energikus, nagybetűs Nő, odaadó Feleség és gondoskodó, szeretetreméltó Édesanya. És persze ne felejtsük el azt sem, hogy ebben a korban már „illik” legalább egy jól befutott, karrierje csúcspontján lévő Dolgozó Nőnek is lenni az „ember lányának”.

 Mindezek hallatán, így visszaolvasva a saját soraimat, hát nem csodálom, hogy képesek vagyunk 40 tájékán megzakkanni. Nincs az a Nő, aki képes lenne ennyi elvárásnak megfelelni.

 Viszont van egy jó hírem. Nem is kell! Sokáig próbáltam tartani a lépést, de igazából rájöttem, hogy ezt kizárólag én magam várom el saját magamtól. Sem a férjem, sem a családom, sem a gyermekem nem akarja, hogy egy folyamat stresszes, zavarodott Nő legyek a mindennapokban.

 Csak azt akarják, hogy BOLDOG ÉS KIEGYENSÚLYOZOTT LEGYEK!

És itt jön be a következő kérdés: Vajon mi tesz egy Nőt boldoggá, kiegyensúlyozottá 40 tájékán? Vajon ismerjük magunkat annyira, hogy egyértelműen meg tudjuk fogalmazni, mi tesz minket valóban boldoggá?

Érkezem ebben a támában gondolatokkal egy következő bejegyzésben, mert szerintem ez is „megér egy misét” �

 Ha csak egy gondolatot adhatok Magamnak vagy akár Neked a mai napra, akkor legyen ez:

 Ölellek, Orsoly

#a40ésén

Tudom, lemaradtam kicsit. A legtöbben már lezárták az előző évet és teleírták a célfalat az idei év terveivel, álmaival, célkitűzéseievel. Én meg hetekig csak lapítottam, mint a az a bizonyos a gazban. De most itt vagyok és rávettem magam, hogy értékeljem a tavalyi év történéseit. Igen, rá kellett venni magamat. Mert nem igazán vagyok elégedett a teljesítményemmel, a dolgokhoz való hozzáállásommal és az vállalkozásomban elért eredményeimmel.

Sokszor vagyok szigorú magamhoz.Talán neked is ismerős az érzés, amikor szinte erőszakkal kell rávenned magad arra, hogy megveregesd a válladat, vagy odaáálj a tükör elé és azt mond magadnak:

Ezt jól csináltad! Büszke vagyok rád!

Nekem ebben még nagyon sokat kell fejlődnöm. Másokat könnyedén tudok megdicsérni a legapróbb tetteikért és erőfeszítéseikért is, de önmagam dicsérete,elismerése egyenlőre még nehezen megy. Éppen ezért első lépésként írok egy előző éves értékelést, hogy közelebb kerüljek az elégedettség érzéséhez még akkor is, ha nem minden a terveim szerint alakult.

Na de nézzük, vajon mi az az

5 (NEM TÚL SZOKVÁNYOS) KÉRDÉS

amiket felteszek magamnak, amikor épp "számot vetek".

Mi az első gondolatod, ha a 2022-es évedre gondolsz?

 Velősen és tömören kifejezve: totális katasztrófa! Érzelmileg, anyagilag, egészségileg egyaránt. Eltelt még egy év a férjem nélkül, aki külföldön dolgozik. Minden drágább lett, így nem sikerült annyi pénzt félretennünk, amennyit szerettünk volna és így az álomházunk megvásárlása is kitolódott, ki tudja mennyi idővel. Nem volt elég lelki erőm odafigyelni magamra és az egészségemre, nem fogytam le az év elején kitűzött kilókat és az a nadrág sem jön rám, amiről meg voltam győzödve, hogy a 2022-es Szilveszteri buliban rajtam lesz és csodásan fogok benne kinézni.

Amiért viszont hálás vagyok magamnak, hogy így is sokkal többet megtettem önmagamért, mint az előző évben. Jógáztam, meditáltam és egy futópadot is beszereztem. A napi vitaminjaimat is rendszeresen szedtem, és pontosan tudom, hogy nekik is köszönhetem a viszonylag ép mentális állapotomat a nehézségek ellenére. Egyre többet alkalmaztam a „Nem-et mondás művészetét” és egyre többször sikerült magamat előtérbe helyeznem ahelyett, hogy mások problémáinak megoldásán agyaltam volna napokig.

Mit tettél 2022-ben, amit előtte még sohasem?

 Direktben, kihúzott, egyenes gerinccel, hangot adva az érveimnek kiálltam magamért és az értékrendemért egy vita során azt kockáztatva, hogy az illető soha többet nem áll velem szóba. Ez így most furán hangozhat, hiszen azt gondolhatod, 40 felett azért ez mindennapos kéne legyen. De nekem nem volt az. Mindig jobban számított, hogy ne bántsak meg másokat, hogy elkerüljem a konfliktust és hogy szerethető maradhassak mindenki szemében. Talán ezt a legnehezebb elengednem és átalakítanom az életemben. Elfogadni, hogy nem szerethet mindenki, hogy nem lehetek mindenkinek szimpatikus és hogy muszáj kiállnom magamért, hiszen ez az én feladatom és egyben felelősségem is.

Mi volt az a célkitűzésed, amit feladtál és jól tetted, hogy feladtad?

 Az egyik legnagyobb erősségem a kitartásom, az elköteleződésem. Viszont egyben az egyik legnagyobb gyengeségem is, hiszen görcsösen tudok ragaszkodni dolgokhoz, és amikor mindenféle erőfeszítésem ellenére sem működik valami, akkor nehezen tudom elengedni. Így voltam tavaly az énmárkám építésével. Sokszor posztoltam, sztoriztam azért, mert úgy éreztem, ezt kell tennem, de nem mindig jött a mondandóm szívből, vagy épp szeretet-energiában. Így hát meghoztam a döntést december tájékán és elengedtem a megfelelési kényszeremet. Innentől kezdve kizárólag akkor érkezem gondolatokkal, amikor szétvet belülről az izgatottság, hogy megosszam veletek a gondolataimat. Amikor úgy érzem, fontos tudnotok arról, mi zajlik bennem és akkor, amikor úgy érzem, adhatok nektek a szavaimmal, a mondandómmal. Az a típusú ember vagyok, akinek sokkal fontosabb, hogy adjon, mint hogy kapjon. És én idén sokat szeretnék adni nektek!

Mi az,amire 2022-ben a legbüszkébb vagy azok közül, amiket megvalósítottál?

 Egyértelműen az önfejlődésem és az ebbe fektetett idő, pénz és energia. 21 könyvet olvastam ki, illetve hallgattam meg hangoskönyv formájában. Heti minimum 2 tréningen vettem részt online a csapatunkban működő mentorprogram segítségével, amik hozzájárultak az üzleti és a személyes fejlödésemhez is. Leszoktam a "haszontalan" sorozatok nézéséről és a szabadidőm nagy részében is olyan filmeket, előadásokat néztem, hallgattam, amik előrébb vittek az életemben. Elkezdtem figyelni a gondolataimra, a kimondott szavaimra. Sokkal ritkábban halogattam a teendőket mindennapokban.  Úgy érzem, sikerült elengednem azokat az embereket, akiknek nincs feltétlenül helye az életemben és bízom benne, hogy sikerült kissé jobban odafigyelnem azokra, akiknek viszont nagyon is van.

Mi a legnagyobb tanítása az előző évnek számodra?

 Ha jól átgondolom, a legnagyobb tanítása az elfogadás. Már nem várok el senkitől semmit. Sem azoktól, akikkel együtt dolgozom, sem azoktól, akikhez nem munkaviszony fűz. Már tudom, hogy nem tehetek meg emberek helyett dolgokat és nem mondhatom meg senkinek, hogyan élje az életét akkor sem, ha látom, micsoda lehetőségtől fosztja meg saját magát. Elfogadom, ha emberek nem vállalnak felelősséget az életükért, másokat hibáztatnak és nem változtatnak a  szokásaikon, a gondolkodásmódjukon akkor sem, ha nem érzik jól magukat az életükben. Az ő életük, az ő döntésük.

Már kezdem átérezni, hogy valóban minden a megfelelő időben érkezik meg az életünkbe éselfogadom, hogy a nehézségeinknek is oka van és tanító jelleggel érkeznek meg hozzánk. Akkor is, ha épp nagyon nehéz és legszívesebben tombolnék a dühtől, a haragtól vagy épp a csalódóttságtól. Egyszerűen csak veszek egy nagy levegőt és elfogadom.

 Most biztosan támadtak érdekes gondolataid a kérdéseim és a válaszaim kapcsán. Megértelek. Nem egy szokványos évzáró kérdéssor. de pontosan azért fogalmazok így és teszem fel ezeket a kérdéseket magamnak, mert szeretném látni, hogy a magamban való csalódottságom ellenére van valami, amiben haladtam, fejlődtem az elmúlt évben és van valami, ami miatt igen is odaállhatok az egészalakos tükör elé abban a nadrágban, ami rámjön és azt mondhatom magamnak:

Ezt jól csináltad! Büszke vagyok Rád! 

Így már bátran és merészen állok 2023 elébe! Jöjjön, aminek jönnie kell! Készen állok rá, hogy minden egyes napban megtaláljam azt, amiért hálás lehetek és azt, amiből újabb és újabb ismereteket, tapasztalásokat tehetek magamévá. 

Csodás Új Évet kívánok Neked!

Ölellek, Orsoly

 Emlékszem gyerekkorom Karácsony estéire. Legalább másfél, vagy akár két méteres hó is esett. Zimankó volt, minden megfagyott, az ablakokon jégvirág csücsült. Már a téli szünet előtti napok azzal teltek, hogy szánkóztunk, hócsatáztunk és csúszkáltunk ott is, ahol veszélyes volt és ahol ezért a felnőttek mindig ránkszóltak.

 Sokszor átfagytunk, mert akkoriban nem volt  méregdrága síoverálunk, vízálló kesztyűnk és aláöltözős kezes-lábasunk. Harisnyánk volt, ami itt-ott szúrt, meg cicanacink, és ha szerencsénk volt, cérnakesztyűnk, amiben egész délután gyúrtuk a hógolyókat. Érdekes... Mégsem láttunk egy gyereket sem megfagyni játék közben.

 A szünet előtti utolsó héten gyakran kivitt minket Erzsi néni játszani a friss levegőre, akár matek óra helyett is. És ezért sosem koppintott az orrára sem az igazgató, sem a Tankerület vezetője, sőt, ki sem rúgták azért, mert a gyerekek érdekeit nézte. Friss levegőn voltunk, együtt játszottunk, hangosan nevetgéltünk és bizony néha sírtunk és panaszkodtunk, mert egy hógolyó épp az arcunkban landolt vagy elcsúsztunk a jégen. De nem futottak velünk  orvoshoz egy kis horzsolás miatt, vagy azonnal pszichológushoz a lelki trauma feldolgozása érdekében. Megtanultuk, hogyan legyünk ellenállóak, és azt is, hogyan reagáljunk egy ilyen helyzetben.

  A téli szünet első napjaiban már cérnával kötöztük a szaloncukrokat és  „katonasorba“ állítottuk őket, hogy nehogy összegubancolódjanak, amíg felkerülnek a Karácsonyfára. Színes papírból és az előző éveből elrakott ezüst és arany színű csillogó szaloncukor-csomagolásból készítettünk karácsonyfadíszeket, angyalkákat, girlandot. Vagdostunk, ragasztottunk és élveztük minden egyes percét. Pedig nem volt Google a közelünkben és nem ontotta ránk a nap 24 órájában a tippeket, ötleteket a csodálatosan fantasztikus díszek elkészítésére.

 Minden nap kimentünk szánkózni, játszani a barátainkkal, pedig nem tudtunk telefonon időpontot és helyszínt egyeztetni, mégis pontosan tudtuk, mikor és hol találkozunk. Esténként kártyáztunk és társasoztunk a kályhában  pattogó tűz mellett, a szüleink pedig sokat meséltek. Nem jártunk shoppingolni az Ünnepeket megelőző hétvégék mindegyikén és a boltok sem voltak nyitva minden vasárnap. Nem zúdították ránk  a tévéből, a rádióból a rengeteg ajándéktippet és nem akartak ránktukmálni felesleges és hasznavehetetlen tárgyakat.

 Amikor elérkezett december 24-e, apukám befaragta a talpba a fát, amit nem kellett "csillagászati áron" megvásárolni. Anyukám egész nap a konyhában sürgött-forgott, mi pedig a nővéremmell fát díszítettünk. Amikor elkészültünk, elindultunk a tejcsarnokba a kis kézikocsinkkal és az esti frissen fejt tehéntejjel. Mire hazaértünk, megérkezett a Jézuska az ajándékokkal. (Azóta sem értem, honnan tudta pontosan, mikor visszük a tejet a csarnokba.) Mindenki egy ajándékot kapott. Nem az ára volt a lényeg, hanem a szándék. Kézzel készült, vagy vásárolt, teljesen mindegy volt. Együtt ültünk az ünnepi hangulatban megterített asztalnál, ami nem roskadozott az ételtől, de minden, ami rajta volt, szeretettel és saját kezűleg készült.

 Amikor szünet után visszaültünk az iskolapadba, senkit sem érdekelt, mennyibe került az, amit kaptunk. Amikor rajz órán lerajzoltuk, mit csináltunk a szünetben, mindenki barátokat, közös játékokat, havas tájakat és családi programokat rajzolt. Nem pedig azt, hogy egyedül ül a szobában a játékkonzol előtt vagy épp a telefont nyomkodja.

 Úgy érzem, kicsit átalakult az értékrend a világban. Nem feltétlenül azzal töltjük az Ünnepeket, amivel érdemes lenne és nem azt adjuk tovább a gyermekeinknek, amit érdemes lenne továbbvinniük a Karácsony hangulatából. 

 Én döntötttem és változtattam. Itthonról dolgozom. Sokkal több időm és energiám van arra, hogy emlékezetessé tegyem Alinkának a Karácsonyt, több időt töltsek a szeretteimmel, meghitt hangulatot varázsoljak és ne a stresszről és rohangálásról szóljon ez az időszak. Olyan ajándékokat adok a családtagjaimnak, amik az egészségüket támogatják, hogy érezzék, mennyire fontosak számomra.

Én így adom tovább a Szeretet Ünnepének fontosságát.

Te hogyan?

Ölellek, Orsoly

 Van az úgy, hogy megszületik valami a szívünkben. Ez megtörténhet egy váratlan esemény hatására, vagy csak úgy, egyik pillanatról a másikra, szinte a semmiből. Nem emlékszem pontosan rá, mikor döntöttem úgy, hogy másként akarok élni, de azt tudom, hogy azóta másként nézek az életemre. 

 Sokan nem értenek, furának gondolnak és nem tudják, mit kezdjenek az élethez való pozitív hozzáállásommal. Megnyugtatom őket, nem is kell vele mit kezdeniük. Elég, ha elfogadják a világnézetemet.

 NEM FÉLEK! Nem hagyom, hogy számomra idegen, ismeretlen emberek mondják meg, hogy most félnem és szoronganom kell, mert épp nehéz helyzet zajlik a világban.

 NEM FÉLEK! Tudom, hogy képes vagyok és leszek alkalmazkodni bármihez, ami történik körülöttem, mert ehhez már most megvan bennem minden és körbevesznek azok, akik szeretnek és akiket szeretek! És együtt bármire képesek vagyunk!

 Nehéz e így gondolkodnom? Van, hogy nagyon nehéz! Mert amikor minden irányból félelmet és szorongást keltenek bennem, akkor nehéz meggyőznöm magamat, hogy minden rendben van! Irdatlan nagy odafigyelést, önfegyelmet és tudatosságot igényel az, hogy megőrizzem a nyugalmamat és a belső békémet. (Amit amúgy sem mindig könnyű megtalálnom.) Ráadásul édesanya vagyok. Felelősséget vállaltam egy gyermekért, a jelenéért, a jövője biztonságáért és amikor döntést kell hozni szülőként úgy, hogy fogalmam sincs, mivel teszek jót neki, az brutálisan nehéz tud lenni!

 Talán felmerül benned a kérdés: „Értem én, hogy pozitív világszemlélet és gondolkodásmód, de attól még nagyon éles helyzet van a világban!!! Ami bizony hat a mindennapi életünkre!”

 Igazad van, az én életemre, a mi életünkre is hatással van. De van egy taktikám, amit a munkám során a mentoromtól tanultam és most megosztok veled is, hátha segítséget és támaszt nyújthat neked is a mindennapokban:

1. Felteszem a kérdést magamnak: Tudok rajta változtatni, vagy sem? Ha nem tudok, akkor semmi értelme sincs szorongásban élnem miatta, inkább alkalmazkodom. Ha viszont olyan helyzet áll elő, amire van ráhatásom és tudok rajta változtatni,akkor halogatás nélkül megteszem.
2. Arra fókuszálok, amire érdemes. Amennyire lehetséges, kizárom a félelmet, a pánikot keltő híreket az életemből, nem nézek tévét és rádiót sem hallgatok.
3. Minden helyzetben törekszem a megoldásra és figyelek a reakcióimra. Nem megyek bele olyan kommunikációba, ami nem visz előrébb.
4. Senkinek sem engedem meg, hogy rámerőszakolja az ő saját félelmeit, gondolatait. Meghagyom őket neki szeretettel.
5. Folyamatosan fejlesztem magam és figyelek a testi-lelki egészségemre mozgással, sok friss levegővel és egészséges táplálkozással.

 Mindezek ellenére előfordul, hogy én is elgyengülök. Hirtelen bizonytalanság lesz úrrá rajtam és olyan elveszettnek érzem magam. Így kénytelen voltam erre is alkalmazni egy taktikát, hogy tudjak mihez nyúlni. Erről bővebben olvashatsz  A picsogás művészete című IG posztomban, amit a napokban fogok veletek megosztani.

Ölellek, Orsoly