Anyaként visszatérni a munkaerőpiacra nem mindig egyszerű. Sőt, ki merem jelenteni, hogy rohadt nehéz, pláne, ha több gyereked is van. Mondjuk nekem azzal, hogy visszamenni a régi munkahelyemre 2 év után nem volt semmilyen kihívásom, mert úgy „kirúgtak” 2 hónapos terhesen, mint a sicc. (Jelzem, egy gyermekközpontú intézményből azért, mert gyereket vártam.)

De ettől függetlenül visszaálltam a dolgozó nők „sorába” titkárnőként, félállásban, mikor Alinkám 2 évesen bölcsibe ment.

 Szerettem e? Hát, volt már rosszabb munkám is. Megbecsültek e? Amennyire tőlük telt, igen. Ez volt életem munkája? Nem, dehogy. Inkább csak elfogadtam, hogy jelen helyzetben ez az a munka, amit egy 2 éves mellett be tudok vállalni úgy, hogy a férjem nincs itthon a munkája végett.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én pár hónapnál tovább nem igazán tudok végezni egy olyan munkát, amit nem tudok szívvel-lélekkel csinálni és ahol nem tudom a kreativitásomat kifejezni. Szükségem van kihívásokra, innovációra és új ingerekre. Titkárnőként ez annyira nem volt jellemző a munkára, amit végeztem. Viszont annyira belegázoltak a lelkembe az iskolában anno a kirúgással, hogy már csak büszkeségből sem akartam visszamenni tanítani. Így elkezdtem nézelődni és bizony külföldre vettem az irányt.

Miért meséltem ezt a kis sztorit Neked?

 Pár napja a lánykám, Alinka köhög esténként és fáj a füle. Ritkán beteg, mert nagy hangsúlyt fektetünk a megelőzésre, de azért van néhány nap egy évben, amikor őt is utoléri valami nyavalya.

Mivel eléggé ismerem már, tudom, hogy ha pár napon belül a gondoskodás és törődés ellénére nincs javulás, akkor érdemes megmutatni a kedvenc doktornéninknek. Így tettem tegnap reggel is. Gyors időpont-egyeztetés telefonon és egy még gyorsabb vizsgálat. (Mindig mosolygok, amikor az asszisztens elgondolkodik a telefonban, hogy kik is vagyunk, mert hát tényleg nem látogatjuk a rendelőt sűrűn.)

A diagnózis eredménye egy kis antibiotikum és némi indokolt egész napos „pizsomázás” :)

Miután beadtam neki a gyógyszert, a pocakvédő pre-és probiotikumot, a napi táplálékkiegészítőit, a meleg teát és ágyba dugtam, leültem egy csésze kávéval a kezemben és HÁLÁT ADTAM. Ez most talán furán hangzik. Egy anya, akinek betegen fekszik a gyereke és hálálkodik...

Igen, hálát adtam, mert a napi teendőim kismértékű átvariálásával már indulhattunk is a dokihoz az időpontra. Hálát adtam, mert egy darab főnöktől sem kellett elkéretőznöm. Hálát adtam, mert olyan termékeket fogyaszthatunk a mindennapokban, amivel természetes módon felgyorsíthatom a gyógyulását. Hálát adtam, mert nem kellett táppénzes papírért rohangálnom senkihez. És hálát adtam, mert amíg ő itthon lábadozik, addig én mellőle, akár az ágyból is ugyanúgy végezhetem a munkámat.

Minden nap hálát adok azért, mert bár dolgozó édesanya vagyok, mégsem kell a gyermekemet, a családomat a munkám mögé a második helyre sorolnom.

Nekem sem volt egyszerű megtanulni hálát adni. Sokáig tartott, mire észrevettem – a mindennapokban természetesnek tűnő - apróságokat, amiért minden nap hálás lehetek. De mint minden, ez is csak egy kis tudatos figyelem és gyakorlás kérdése. Én így kezdtem:

Minden reggel 5 percet szenteltem arra, hogy leüljek és körbenézzek a közvetlen környezetemben. Becsuktam a szememet, összetettem a szívem előtt a két tenyeremet és azt mondtam: KÖSZÖNÖM! Majd kinyitottam a szemem, körbenéztem és elkezdtem felsorolni mindazt, amit láttam, éreztem, hallottam.

KÖSZÖNÖM ezt a csendet, ami korán reggel körbevesz. KÖSZÖNÖM a kanapét, aminek nyitható a lábtartója a kényelmünk érdekében. Eszembe jutott, hogy ez az első olyan bútordarab, amit önerőnkből, céltudatosan vásároltunk magunknak úgy, hogy bementünk a boltba és azt vettük meg, ami megtetszett. KÖSZÖNÖM, hogy lehetőségünk van a mellettem épp dörgölőző perzsánknak prémium cicakaját vásárolni, aki nem eszik ám meg akármit, mert finnyás, mint a „sváb tehén”. És így tovább. 5 percig csak figyeltem és soroltam mindazt, amiért hálás lehetek. Aztán ahogy teltek a napok, egyre könnyedebben ment ez a „feladat”. KÖSZÖNÖM!

Most jó eséllyel körbenéztél magad körül és találtál legalább egy dolgot, amiért hálás lehetsz.

Ennyi! Csak folytasd minden nap és figyeld magadban a változást!

Hálás vagyok, hogy elolvastad a bejegyzésemet!

Ölellek, Orsoly

Hányszor érezzük azt életünk során, mikor munkahelyet váltunk, hogy „Elég jó vagyok én ehhez?”

Hányszor hasonlítgatjuk ismeretlenül is magunkat másokhoz? „Az a csajszi már ezer éve itt van. Leszek valaha olyan jó, mint ő? És különben is, egyáltalán nekem való ez?”

Amíg a pedagógiában helyezkedtem el, nem igazán voltak kétségeim. (Kivéve, mikor Ausztriában behívtak állásinterjúra. A gyomrom remegett, alig tudtam kinyögni egy értelmes mondatot, pedig német szakon végeztem a Főiskolán.) Szakmailag nagyon jónak éreztem magam, csak a jól berögzült félelmeim játszottak velem.

Az első napközi, ahová felvettek egy rémálom volt. Első nap éreztem, ez nem az enyém. De annyira meg akartam felelni a saját elvárásaaimnak, hogy gyűrtem minden nap a taposómalmot, pedig sokat bántottak. Akkoriban még nem álltam ki magamért.

Ismered azt az érzést, amikor legszívesebben elbújnál és csak úgy csendben végeznéd a feladatodat, de nem teheted? Ebben voltam 8 hónapig minden egyes nap. Rángattak egyik csoportból a másikba, bántottak azért, mert külföldi vagyok és minden nap rosszul voltam, ha el kellett indulnom dolgozni.

De mégsem voltam elég bátor ahhoz, hogy kiálljak magamért vagy egyszerűen csak felmondjak. Féltem. Féltem, hogy soha többet nem dolgozhatok Ausztriában pedagógusként. Féltem a csalódástól, amit magamnak és a családomnak okozok. Érezted már hasonlóan magad? Szörnyű érzés tud lenni. Utólag persze kiderült, hogy minden félelmem teljesen alaptalan volt. (Utálom, hogy  mindig utólag derülnek ezek a dolgok!)

Itt volt az a pont, hogy sajnálgathattam volna magam és belesüppedhettem volna a mocsárba, ahol tök jól lehet dagonyázni. De képzeld, nem tettem. Úgy 1 hét leforgása alatt összekaptam magam és más munka után néztem. Találtam is egy számomra megfelelőt, aminek azért volt köze a pedagógiához, de egy teljesen új terület volt számomra.

Ha jól belegondolok, nem történt semmi más, mint elkezdtem hinni magamban és így más is elkezdett hinni bennem. Ezidáig azt gondoltam, ez fordítva működik. Érdekes.

Néhány évvel később talált rám az online marketing. Na bumm. Megint tesztelt az élet, mennyire hiszek magamban. És újra szembetaláltam magam a jól megszokott, talán ezer évre is visszamenő gondolatokkal: „Elég jó vagyok én ehhez? Az a csajszi már ezer éve itt van. Leszek valaha olyan jó, mint ő? És különben is, egyáltalán nekem való ez?”

De ebben a helyzetben volt valami biztató, volt valami megnyugtató az egészben. Nem azt éreztem, hogy mi van akkor, ha nem vágok bele, hanem azt, hogy mi van akkor, ha kihagyom?

Meg is kaptam a választ: ELÉG JÓ VAGYOK! CSAK HINNEM KELL MAGAMBAN! 

Hiszen ha én nem hiszek magamban, hogyan várhatnám el másoktól, hogy higgyenek bennem?

HIGGY MAGADBAN! ENNYI AZ EGÉSZ!

Egyvalamit nagyon megtanultam eddigi életem során. VÉLETLENEK NINCSENEK! Ha valami szembejön velem, azt minden esetben okkal kapom. Lehet, hogy abban a pillanatban fogalmam sincs még róla, miért épp most, miért épp ez a lehetőség vagy akár nehézség, de tutira valami oka van. Ismerős gondolatok? Hát nem „véletlenül” :)

Amikor negyedszer jelzett nekem az Univerzum, a Jóisten, a Világegyetem, a Nagyobb Erő (vagy hívjuk bárhogyan), hogy lehetőségem van online működő vállalkozást vezetni, akkor azért tényleg mélyen elgondolkodtam. Nem akartam meggondolatlanul beleugrani semmibe. Nem az a típus vagyok. (Erre a típusra majd még visszatérek)

 Megvan az, amikor leülsz egy bögre kávéval „magaddal” beszélgetni és egy konkrét párbeszédbe csöppensz? Elképzelted? Na én pontosan ebben voltam.

 Racionális Orsoly: „ Most komoly? Te elhiszed ennek csak a felét is? Nem vagy normális! Hogy a fenébe lehetne felépíteni egy otthoni irodából, akár pizsiben ülve egy saját vállalkozást?”

Változtatni Akaró Orsoly: „ Hm. De mi van akkor, ha ennek csupán a fele igaz?”

Racionális Orsoly: „Pedagógus vagy évek óta Ausztriában! Elismernek, szeretnek, megbecsülnek a jelenlegi munkahelyeden! És ráadásul kb. 3 percnyire vagy gyalog a munkahelyedtől! Minek akarsz bármin is változtatni??”

Változtatni Akaró Orsoly: „Jah, úgy megbecsülnek, hogy pánikrohamok gyötörnek évek óta. Arról nem is beszélve, hogy minden nap emlékeztetnek rá, hogy külföldi vagy és az is maradsz! Persze mindezt csodás, ironikus humorral fűszerezve, nehogy megbántsanak direktbe. Meg persze nem engednek el táppénzre, mikor beteg a gyerek, mert hát ő 10 évesen már elég nagy, hogy egyedül pihenjen otthon lázasan és különben is, csak 3 percre vagy az otthonodtól, ha hív, hogy baj van, pikk-pakk otthon lehetsz nála.”

És ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Szoktál magaddal vitatkozni? Én egyre többször teszem. Általában jól megvagyok a gondolataimmal, de azért néha közéjük kell csapnom, mert hajlamosak „önálló életet élni”. (Erre amúgy brutál jó technikákat tanultam, mesélek majd róluk)

Ha hasonlóan „agyalós típus" vagy, akkor biztosan voltál már hasonló szituációban. Biztosan átérzed, mennyire nehéz dűlőre jutni. Viszont egy fontos tényező segített a döntés meghozatalában. Illetve kettő, ha pontos akarok lenni.

Az első és legfontosabb, hogy a férjem, Norbesz mindenben (is) támogat. (Néha mindenki jobban járna, ha lebeszélne bizonyos dolgokról, de nem teszi, mert tudja, hogy - általában- nem szoktam butaságokat csinálni)

A második, hogy megértettem, NINCS VESZÍTENIVALÓM! Semmi! Legfeljebb azt mondom, hogy „köszi, ez mégsem az én világom” és ennyi.

Ezek után már gondolhatod, milyen szinten „ugrottam fejest” életem legegyszerűbbnek tűnő, mégis legnehezebb munkájába!