"Bezzeg a mi időnkben!" Hányszor hallottam ezt a szüleimtől, nagyszüleimtől és mennyire utáltam hallani! Erre most itt vagyok 41 évesen és ugyanúgy hangoztatom, mint anno a felmenőim.

 30 évvel ezelőtt még igencsak gyerek voltam. Pedig úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hatalmas udvar, istálló, fészer, konyhakert, háziállatok és egy kis falusi vályog parasztház. A szobák egymásból nyíltak, a konyhakert -ahol édesanyámmal naponta kapáltunk, dugványoztunk, gazoltunk és locsoltunk- elfoglalta a fél udvart és nyáron mindösszesen egy pléhkád szolgált a napsütéses oldalon medenceként.

 Szeretettel emlékszem rá. Sosem unatkoztunk, pedig nem volt internetünk és nem töltöttük az egész nyarat táborokban. Mégis minden olyan egyszerűnek és sokkal lassabbnak tűnt. 

 Nem zsongott a fejünk a rengeteg információtól, legfeljebb a szomszéd néni jött át és mesélte el a legújabb pletykát. Nem csörgött vagy pittyegett percenként a telefonunk és nem kellett azt éreznünk, hogy elérhetőnek kell lenni a nap 24 órájában. (Ha telefont akartunk látni, konkrétan fel kellett gyalogolni a dombra az aprópénzzel működő telefonfülkéhez.) Ha a barátainkkal akartunk lenni, a napi teendőink elvégeztével egyszerűen felsétáltunk hozzájuk és megkérdeztük, kijöhetnek e játszani a parkba. Sok teendőnk volt, mégsem könyörgött, kérlelt senki sem azért, hogy elvégezzük. Tudtuk, mi a dolgunk. Állatokat etettünk, sepregettünk, locsoltunk, ebédet főztünk, takarítottunk, amíg a szüleink munkában voltak. Egymásra vigyáztunk és néha még társasjátékoztunk, kártyáztunk is egy leterített pléden az udvaron vagy tollaslabdáztunk a háztetőt tekintve partnernek.

 Csend volt és nyugalom. Biciklivel vagy gyalog közlekedtünk, mégis odaértünk mindenhová. Nem volt okosóránk, sem GPS-ünk, a szüleink mégis mindig tudták, merre járunk és (általában) hazaértünk a megbeszélt időpontra. Ismertük a falu lakóit, a szomszédokat és nem SMS-ben, MSN üziben vagy a Face profilon köszöntöttük fel egymást úgy, hogy másnap köszönés nélkül elmentünk egymás mellett az utcán. Sokat játszottunk a mezőn, a patakparton, a friss levegőn egymással, nem pedig egymás mellett a telefonunkba bújva.

 Egészségesek voltunk, pedig gyakran ettünk mosatlan, nyers gyümölcsöt és ittunk frissen fejt, pasztőrözés nélküli tejet. A tojást sem a boltban vettük számkódokkal, méret alapján, hanem bátran bementünk a tyúkólba és kivettük a fészekből akár a tyúk alól is.  Részt vettünk élőben igazi falusi disznóvágásokon, mostunk belet, töltöttünk kolbászt és egyikünk sem kellett ezmiatt pszichológushoz járjon. Voltak cicáink, kutyáink, akiket szerettünk és dédelgettünk, de sosem voltak fontosabbak számunkra, mint a barátaink.

 Más világ volt. Néhanapján, amikor elfáradok a social média világában és ebben az infóáradatban, szívesen visszamennnék kis időre ebbe a valóságos gyerekkorba. Mert igen, valódi volt! Nem megjátszott, eljátszott, felületes vagy tökéletes látszatot keltő, mint manapság oly sokan az online világban. 

Ölellek, Orsoly