Vajon van olyan ember a világon, aki nem szeretne valahova tartozni? Egy csapathoz, egy közösséghez, hasonló gondolkodású emberek csoportjához? Lehet, hogy létezik ilyen ember, de én még sosem találkoztam vele.

 Olyan emberekkel viszont egyre sűrűbben találkozom, akik nem találják a helyüket a nagyvilágban.  Megvan az az érzés, hogy „Engem senki sem ért meg! Oyan érzésem van, mintha valamiféle UFO lennék és véletlenül keveredtem volna a Föld nevű bolygóra.”

 És jön a nagy kérdés: „ Én már sosem fogom megtalálni a társaságomat? Nincs is olyan anya, nő, feleség, aki hozzám  hasonlóan gondolkodik a világ dolgairól? Akivel csak egymásra nézünk és meg sem kell szólalnunk, mert pontosan tudjuk, mit gondol a másik?” Tudod, valami olyasmi, mint anno a „Született feleségek”-ben. Humor, kacagás, összetartás jóban-rosszban, hasonló értékrendek, közös vacsorapartik, megértés, elfogadás, viták és nagy ölelős, borozgatós kibékülések.

 Sokszor úgy érzem, „hiánycikk” lett az őszinte barátság. Eltávolodtunk egymástól lelkileg és fizikális értelemben is, felületesek lettek a már meglévő kapcsolataink, belefáradtunk a stresszes mindennapokba és már nincs időnk, energiánk egymás társaságára. Pedig most lenne a barátokra a legnagyobb szükségünk! Amikor olyan nehézkes minden. Amikor nehéz döntések elé állít minket az élet, amikor sokszor félünk és szorongunk, hogy vajon mi jön még?!

 Az első alkalom, amikor megéltük a barátaink „elvesztését”, akkor történt, mikor megszületett a kislányunk. Mi voltunk szinte az elsők a „bandából”, akiknek gyereke született. Persze, most már pontosan tudjuk, hogy azok az emberek nem véletlenül távolodtak el tőlünk, de akkor nem igazán tudtunk mit kezdeni mindezzel. Nem értettük. Hiszen előtt szinte minden hétvégét együtt töltöttünk, együtt jártunk mindenhova, aztán egyszercsak, mintha elvágták volna. Sokszor ültem egyedül az alvó kislányom mellett és gondolkodtam, vajon mit rontottunk el. Vajon a mi hibánk? De akkor, ott nem kaptam választ.

 A második hasonló tapasztalásunk akkor történt, amikor 9 éve külföldre költöztünk. Vágytunk az újdonságra, a kalandra, a kihívásokra, de abba nem gondoltunk bele, milyen hatással lesz mindez a még megmaradt baráti kapcsolatainkra. Mondanom sem kell, körölbelül egy éven belül leredukálódott az amúgy is megcsappant „baráti körünk”.

 Persze, ma már tudom, hogy így kellett lennie. Minden és mindenki okkal érkezik az életünkbe, vagy épp távozik onnan. De akkor nagyon fájt.

 Sokáig azt gondoltam, hogy sokkal egyszerűbb lesz a folyamatos kapcsolattartás, hiszen itt az online lehetőségek tömkelege. És igen, van is ebben némi igazság. Csak sajnos a telefon nem hív fel magától senkit sem és a messenger sem dob automatikus üziket, mint például : Hogy vagy, miujs veled? Beszélünk valmikor?

  Persze, most mondhatnád, hogy: „Orsoly, neked is ugyanannyi felhívnod bárkit, mint amennyi neki lenne!”  És bizony igazat is kell adnom neked. Sokáig én sem vettem észre, hogy „hajtom a taposómalmot”, s  benne vagyok egy olyan mókuskerékben, ahol nincs megállás. minket is "beszippantott" a fogyasztói társadalom és gyakran olyan dolgokért mentünk és küzdüttünk a mindennapokban, amikért -véleményem szerint- nem lenne feltétlenül szükséges. És általában mindaddig tesszük ezt, amíg nem történik valami, ami miatt észbe kapunk és rájövünk, hogy érdemes lenne változtatnunk.

Velem is ezt történt úgy 2016 környékén.

 Kaptam egy olyan egyértelmű jelet az élettől, amit már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Egészségügyi kihívások sorozata indult el, de még mindig nem hoztam meg a nagy döntést, inkább küzdöttem tovább.

 Miért nem? Úgy emlékszem, féltem. Féltem attól, mi lesz majd, hogyan alakul az életünk, ha én kiállok a sorból. Így -bár megkaptam az egyértelmű jeleket- még mindig nem álltam bele a döntésbe, inkább csak elindultam egy úton, ami már rengeteg változást hozott a mindennapjaimba, de még mindig nem leltem rá azokra az emberekre, akik társaságára évek óta vágytam. Még mindig nem tartoztam igazán sehova, sőt, külföldi lévén még nehezebben fogadtak be bárhova is.

 De nem adtam fel! Éreztem, hogy valminek történnie kell!

 Igaz, eltelt majd 3 év, de megérkezett A KÖZÖSSÉG az életembe. A közösség, ahová tartozhatok. Éppen akkor, amikor már kezdtem beletörődni, hogy nekem ennyi adatott az életben. Mert ahogy korábban említettem, „engem nem ért meg senki, UFO vagyok és valami véletlen folytán kerültem a Föld nevű bolygóra”.

 Aztán megismertem Őket. Hasonló értékrendű, gondolkodású nőket, feleségeket, édesanyákat. Humorosak, őszinték, intelligensek és nem kizárólag a gyermekük átalvatlan éjszakájukról tudnak mesélni. (Urambocsásd, de ez nem az én világom) És egyszer s mindenkorra minden megváltozott.

 Megértenek, elfogadnak, tanítanak, vezetnek, velem örülnek és ha arra van szükség, velem sírnak.

 Mielőtt azt gondolnád, becsatlakoztam valami „szektába”, megnyugtatlak. Nem így történt. Egyszerűen csak nyitott voltam és nem engedtem, hogy a félelmeim nagyobbak legyenek, mint a kíváncsiságom.

 Annyi lehetőséget tár elénk az élet, és mi olyan gyakran nem vesszük észre ezeket a lehetőségeket. Mert félünk. Félünk változtatni, félünk attól, vajon mit fognak szólni, félünk kilépni a komfortosból akkor is, ha érezzük, hogy már réges régen másra lenne szükségünk. Pedig a változás, az újdonság, a lendület olyan energiákat képes felszabadítani bennünk, amiről talán azt sem tudjuk, hogy ott van bennünk.

 Én is féltem. Sőt, sokszor ma is félek és jönnek a gondolatok: „Vajon jó döntés volt? Vajon ez az én utam? Vajon itt a helyem?”

 Aztán átgondolom, mi mindent kaptam már eddig is ettől a közösségtől, ettől a csapattól, ettől a munkától és pontosan tudom, hogy anno jó döntést hoztam. Nem számít, meddig tart, nem számít, ki tart velem ezen az úton. Én itt vagyok és itt leszek, és támogatom azokat, akik úgy döntenek, most változtatnak! 

Sose hagyd, hogy a félelmeid bármiben is meggátoljanak! Mi van akkor, ha sikerül, amit elterveztél? Mi van akkor, ha beteljesülnek a céljaid, az álmaid a döntésed által és jó irányba változik az életed?

És mi van akkor, ha nem? Legfeljebb rossz döntést hozol, és gazdagabb leszel egy tapasztalással, de nem kell majd életed végén feltenned a kérdést magadnak:

Mi lett volna, ha akkor, ott bátrabb vagyok?

Kívánom, hogy megtaláld a Te utadat, a Te közösségedet!

Ölellek, Orsoly